Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szociáldemokrácia múltja és jelene!

2008.05.18

A szociáldemokrácia múltja és jelene.

 

A szociáldemokrácia a munkásmozgalom egyik ideológiai-politikai áramlata, amely a 19. század utolsó harmadában alakult ki. Kezdetben lényegében a marxizmus talaján állt, forradalmi nézeteket hirdetett. Terjesztette a szocialista tanokat, és elősegítette a munkásosztály tömegpártjának létrejöttét. Az imperializmus kialakulása idején, (19. század vége, 20. század eleje.) egyre inkább eltér a marxizmustól, és mindinkább az opportunizmus, a reformizmus felé hajlik.

 

Különböző történelmi korszakai vannak ennek a mozgalomnak. Ezekre, a korszakokra azonban nem jellemző a következetesség. A mai politikai mozgalmaknak pedig szükséges ezeknek a korszakoknak a megismerése, ellenkező esetben helytelenül alakítják ki a szociáldemokráciához való viszonyukat, aminek napjaink politikai kavalkádjában számos példája mutatkozik. Akkor tekintsük át a teljesség igénye nélkül a szociáldemokrácia fontosabb állomásait, politikai hullámzásait.

 

A kapitalista társadalom fejlődésével gyors léptékben fejlődik a tőke és a munka közötti ellentét is. Emiatt egyre-másra bukkannak fel elégedetlenkedő munkáscsoportok. A szocialista-szociáldemokrácia különböző irányzatai felismerik, hogy ezeknek, a csoportoknak az élére kell állni, politikai irányt és segítséget kell adni a kapitalizmussal szemben folytatott, egyre fokozódó harcukhoz. 

 

Ez a harc először Franciaországban, 1848-ban jelenik meg a maga konkrétságában, mely más országokra is, köztük Magyarországra is nagy hatást gyakorolt. A munkásmozgalom ekkor még többnyire nemzeti köntösben jelenik meg, melyet a nemzeti burzsoázia rendre leszerel, forradalmi megnyilvánulásaikat pedig véres megtorlások formájában semmisíti meg. Látva és értékelve a kialakult helyzetet az akkori gondolkodók, (az olasz Mozzini, a francia Proudhon, az orosz Bakunyin, a német lassalleánusok, a brit szindikalisták s nem utolsó sorban Karl Marx), az elégedetlenkedő erők egyesítésének a gondolatát vetik fel. A gondolat 1864-ben vált valóra, amikor megalakítják a Nemzetközi Munkásszövetség nevű szervezetet, ismertebb nevén, I. Internacionálé.   

 

Ez a kor a szabad-versenyes kapitalizmus kora volt. Marx sokat dolgozott az internacionálé létrejöttéért, működésének hatékonyságáért. Elméleti munkássága is ebben a korban bontakozik ki. Ö írja meg az internacionálé szervezeti szabályzatát, mely „Alapító Üzenet” néven lett közismert. A Párizs Kommün1871-es bukása után elemezte annak okait, és a jövőre vonatkozóan hasznos tanulságokat vont le belőle. Közben a szervezetben komoly belső politikai viták folytak. Ezek a viták nem a cél megjelöléséről szóltak, hanem a hozzá való eljutás módjáról. Ebből a vitából különösen az orosz, (ez időben, Svájcban élő) Bakunyin lógott ki szélsőséges, anarchista nézeteivel, amit Marx élesen bírált, de más belső erők sem értettek vele egyet. S ez a vita odáig fajult, hogy az 1872-es hágai kongresszuson a bakunyinistákat kizárták a szervezetből. Székhelyét is áthelyezték New Yorkba, 1876-ban pedig feloszlatta magát az I. Internacionálé.

 

Majd létrehozták a II. Internacionálét, amely 1889-től 1914-ig működött. Többségben a marxizmus talaján álló munkáspártok és szakszervezetek nemzetközi egyesülése volt, de a szociáldemokrata érzelmű csoportosulások is helyt kaptak és dolgoztak a szervezetben.

 

A II. Internacionálé széles munkástömegeket nyert meg a szocializmus eszméinek. Megerősítette a munkásosztály szervezeteit. Irányítása mellett a proletariátus jelentős gazdasági, politikai és szociális vívmányokat volt képes kiharcolni a vad kapitalista körülmények ellenére. A 90-es évektől, az imperializmus kialakulása idején azonban eluralkodott a szervezetben az opportunizmus, a revizionizmus, amit a bent lévő szociáldemokrata erők generáltak. Vezetői az I. világháború kirobbanásakor nyíltan elárulták a munkásosztály érdekeit, és az imperialista kormányok oldalára álltak. A belső ellentétek az 1915-ben megtartott zimmerwaldi konferencián csúcsosodtak ki. A Lenin vezette „zimmerwaldi” baloldal keményen bírálta azokat a baloldali pártokat, amelyek támogatták az I. világháború folytatása mellett kardoskodó kormányokat. Az ellentétek 1916-ra odáig fajultak, hogy a szervezet feloszlott. Felbomlása után két irányzatra szakadt.

  • Baloldali szocialistákra, (kommunistákra).
  • Jobboldali szocialistákra, (szociáldemokratákra).

 

Az egyik irányzat 1919 márciusában hozta létre a maga új szervezetét V. I. Lenin irányítása mellett, a bolsevikok támogatásával. Ez a szervezet a III. Internacionálé, más néven Kommunista Internacionálé (Komintern). Az első cselekedete a szervezetnek az volt, hogy elhatárolta magát azoktól a baloldali pártoktól, közte a szociáldemokratáktól is, melyek támogatták kormányuk háborús politikáját az I. világháború idején. De a Komintern nemcsak háborúellenes volt. Kitűnt internacionalista szellemiségével is. Ellenezte a II. világháború elindítását is. Határozott antimilitarista álláspontot képviselt. Bírálta az imperialista kormányok azon álláspontját, hogy újra fel akarják osztani egymás között a világot, amely egy újabb világháború kirobbanásához vezetne. Még maga Sztálin is egyfajta távolságtartó politikát folytatott a háború elkerülése érdekében.

 

A Kominternnek, a háborúhoz való viszonyát 1941. június 21.-e változtatta meg. Ugyanis ezen a napon kezdődött el a „Barbarossa Terv” végrehajtása, ami nem volt más, mint a Szovjetunió lerohanásának a terve. Ebben a helyzetben világossá vált, hogy a szervezetnek az imperialista, náci Németországgal szemben a szövetséges erők mellé kellett állnia. A kialakult háborús állapotok azonban a Komintern sorsát is megpecsételték. A németek által ellenőrzött területen már nem működhetett. A szövetséges országok valamelyikének a területére pedig nem volt célszerű a székhelyét áttenni. Ezért 1943. május 15.-én feloszlatták. 

 

A másik irányzat, a jobboldali szociáldemokrata vezetők irányításával, 1919-ben létrehozták a Szocialista Munkás Internacionálét. Eduárd Bernstein, aki a jobbszárny teoretikusa és a német szociáldemokrácia vezéregyéniségre volt, ideológiai szempontból is meghatározta a szociáldemokrácia haladásának irányát. Elhíresült szlogenné vált mondása, amely a jelenlegi szociáldemokraták politikai álláspontját is meghatározza. „a mozgalom minden, a végcél semmi.” Ez a nemzetközi szervezet már merőben más politikai álláspontot képvisel elődjénél. Határozott kommunista és szovjet ellenes tevékenységet fejtettek ki. Felléptek a munkásság forradalmi akciói ellen, akadályozták a munkásegység kialakulását.

1923-ban ez a szervezet ismét átalakult és a Munka és Szocialista Internacionálé nevet vette fel, és 1940-ig működik. Politikája azonban nem balra, hanem mind inkább jobbra tolódik. Végérvényesen búcsút intenek a marxizmusnak. Programjukban már a jóléti társadalom, a szociális piacgazdaság jelenik meg. Vagyis, elfogadják a kapitalista viszonyokat, amit már nincs szándékukban megdönteni. Itt már nem követelmény számukra a termelési eszközök társadalmi tulajdona.

 

A szociáldemokrácia fejlődéstörténetének újabb szakasza, a Szocialista Internacionálé 1951-es konferenciájával veszi kezdetét. A „Frankfurti Nyilatkozat” néven ismert és alapító nyilatkozatként is szereplő kommünikében szerepel hivatalos formában először a „Demokratikus Szocializmus” kifejezés.  De valójában mi is a demokratikus szocializmus lényege?

 

A demokratikus szocializmus, „a jobboldali szociáldemokraták elve és jelszava. Elveti az osztályharcot, a szocialista forradalmat, a proletárdiktatúrát. Szerintük a szocializmus forradalmi változások nélkül, az osztályok békés együttműködésének eredményeként a kapitalista állam vezetésével is megvalósítható.” „Másfelől a demokratikus szocializmus nem jelent mást, mint a liberális kapitalizmus egy javított változatát, az egyenlőség és igazságosság elvei szerinti korrekcióját.”

 

A Német Szociáldemokrata Párt, a Bad Godesbergi programjában konkrétan fogalmazza meg a demokratikus szocializmus értékrendjét, az alábbiak szerint. „ A demokratikus szocializmus a keresztény etikában, a humanizmusban és a klasszikus filozófiában gyökerezik.” Mivel a programban nem szerepel a marxizmushoz való viszonyuk, így egyértelmű, hogy végérvényesen szakítottak vele, s vele együtt a tudományos világnézettel is. Azt viszont egyértelművé tették, hogy számukra közömbös a világnézeti és hitbéli hovatartozás.

 

1989-ben – a nagy rendszerváltó politika időszakában - lép újra egyet a szociáldemokrácia. Ezt az előrelépést a „Stoskholmi Konferencia” fémjelzi. A stockholmi elvi nyilatkozat is részletesen foglalkozik a demokratikus szocializmus alapértékeivel. A nyilatkozatban hivatalosan is deklarálják elhatárolódásukat a „kommunista szocializmustól.” Elítélik a sztálinizmus bűneit, de – véletlenül, vagy készakarva – a fasizmus népirtó politika elítélése kimaradt az elvi nyilatkozatból. Az alábbi megállapítás pedig felteszi az i-re a pontot. „A szovjet típusú diktatórikus kommunizmusok, kommunista szocializmusok végérvényesen vereséget szenvedtek, nemcsak a liberalizmus és a konzervativizmus elméleteivel és politikai gyakorlatával szemben, hanem a kommunista és fasiszta szocializmusok elméletével és gyakorlatával szemben is.”  Íme a szociáldemokrácia múltja és jelene! A kapitalizmusból, mint gyűlölt ellenségből igaz barát lett. A munkások jogaiért folytatott harc helyett most kiszolgáltatja őket a nagytőke kizsákmányoló politikájának.

 

Ezek után érdemes azt is áttekinteni, hogy a magyar szociáldemokrácia hogyan viselkedik, milyen irányba halad és hogyan viszonyul a szociális problémákhoz, magához a munkástársadalomhoz, a kizsákmányolt tömegekhez. 

 

Korábban már említettük, hogy 1889. július 4.-én Párizsban megalakult a II. Internacionálé, mely közvetlen támogatást adott más országoknak, így hazánknak is a szociáldemokrata párt létrejöttéhez, működéséhez. Ezzel a segítséggel és a belső szervezőmunka révén létre jöhetett Magyarországon is a párt, Engelmann Pál vezetésével, MSZDP néven. 1890. december 7.-én, 8.-án tartotta első kongresszusát. Az itt kiadott elvi nyilatkozat rámutatott a munkásosztály jogfosztottságának és nyomorának okaira, a dualizmus korának népnyúzó politikájára. Bár ekkor az ipari forradalom Magyarországot még nem érte el. A klasszikus értelembe vett munkásosztály még nem alakult ki, a kapitalizmus sem tombolt. A nyugati példákból kiindulva azonban már az1903-ban megtartott X. kongresszuson az MSZDP is megjelölte végső célként a kapitalizmus megdöntésének szükségszerűségét. Arra tettek ígéretet elvi nyilatkozatukban, hogy fel fogják készíteni a munkásosztályt a nagy küldetés teljesítésére, amely akár forradalmi útion is bekövetkezhet, amikor annak eljön az ideje. Láthatjuk tehát, hogy a magyar szociáldemokrácia az osztályharcos elveket testesítette meg, s az osztályharc megvívásában a munkástársadalomnak szánta a fő szerepet. Ekkor még az MSZDP marxista alapokra építette politikai irányvonalát, s ezt a programjuk is egyértelműen tükrözte. A európai szociáldemokrata pártokon belül az „elvtárs” szó volt az elfogadott megszólítás, amit az MSZDP is átvett. A külpolitikában pedig az internacionalizmust tartották elfogadható irányvonalnak.

 

A frissen alakult MSZDP vezetésében azonban hazánkban is korán megjelentek bizonyos nézeteltérések. A párton belül kialakultak a radikális és a mérsékelt irányzatok. Emiatt egyre jobban eluralkodott a reformista szemlélet. Ez a felemás helyzet már az I világháború idején jól érzékelhető volt. Eleinte háborúellenes állásponton voltak, a háború befejezése után, viszont a háború jogosságát bizonygatták, mivel a párt érdeke ekkor már így kívánta. A párton belüli politikai kétarcúságot két fontos esemény is igazolja. 1917-ben győz a Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Az MSZDP helyénvalónak tartotta és üdvözölte a nép győzelmét a cári önkényuralom fölött. Olyan jelszó kapott lábra a párton belül, hogy „beszéljünk, cselekedjünk orosz módon.” de azt már nem vállalta, hogy 1919-ben a magyar proletárforradalom élére álljon.

 

Az őszirózsás forradalom idején súlyos politikai válságba került az ország, melyen az MSZDP úgy akart segíteni, hogy a forradalomban résztvevő pártokkal ellenzéki koalícióra léptek. A várt eredmény azonban elmaradt. Végső kétségbe esésükben, a gyűjtőfogházban lévő kommunista vezetők segítségét kérték. Végül 1919. március 19.-én egyesül a két párt, Magyarországi Szocialista Párt (MSZP) néven. Az egyesülés eredményeként, egy csepp vér és egyetlen áldozat nélkül, győzött a magyar proletárforradalom is, melyet Magyar Tanácsköztársaság néven jegyzett fel a történelem.  Élete azonban rövid 133 napig tartott.

 

A Tanácsköztársaság bukása - a belső és külső körülmények mellett - az MSZDP újabb áruló politikája következtében volt lehetséges, ilyen rövid idő múltán. A párt akkori jobbszárnya eleve helytelenítette a proletárforradalmat, de a két párt egyesülését is. Ennek az elvnek a vezéregyénisége volt Peyer Károly, aki 1917-től volt az MSZDP vezetőségi tagja. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrál, ahonnan 1921-ben tér haza. Az MSZDP jobbszárnyának másik vezéregyénisége, a jobboldali szakszervezeti funkcionáriusok vezetője,  Peidl Gyula, volt. Peidl, 1919 aug. 1.-től, aug. 6.-ig miniszterelnök is volt. Ennek a kormánynak a belügyminiszteri posztját pedig Peyer töltötte be. Ő volt az értelmi szerzője a forradalomban résztvevő kommunisták és baloldali szocialisták letartóztatásának. Ilyen egyetértésben aztán, az MSZDP-t ők ketten szervezték újjá és helyezték reformista alapokra. Peidl lemond miniszterelnöki posztjáról, Peyer viszont titkos paktumot kötött a Bethlen vezette ellenforradalmi kormánnyal. Ebben Peyer biztosította a kormányt arról, hogy a párt nem fogja radikális bírálatban részesíteni. Egyszer, s mind lemond ellenzéki szerepéről. Lemond arról is, hogy kísérletet tegyen a betiltott szakszervezetek újjáélesztéséről. Ezek fejében a megmaradt szakszervezetek tovább működhettek, de csak politikamentesen. Ennek fejében az MSZDP is folytathatta tevékenységét és a forradalomban részvevő jobboldali szocdemesek mentesülnek a fehérterror megtorló intézkedései alól. Így a forradalomban résztvevő szociáldemokrata vezetők megúszták, míg a kommunista vezetők többségét kivégezték. Ez tehát újabb aljas árulás volt egykori szövetségesükkel szemben.

 

Az MSZDP életét, szinte állandóan végig kísérték a belső villongások, melynek oka, a meglehetősen heterogén összetétele volt. Ezek a belső villongások a Horthy-korszak idején újra kiéleződtek. Heves harcok dúltak a pártvezetés között, mert voltak, akik a jobboldallal szimpatizáltak, voltak, akik inkább a centrumhoz húztak, és voltak kommunista szimpatizánsok. Ez a belső vita csak 1936-ra hozta meg a gyümölcsét. Ekkorra sikerült egy szorosabb kapcsolatot teremteni az MKP-val, mivel rátaláltak egy közös ideológiai vonalra. Ez, a munkásegységre épülő antifasiszta ellenállás volt.

 

1939-ben az MSZDP, SZDP-re (Szociáldemokrata Párt) változtatta a nevét. Majd 1943-ban a kisgazdákkal kötöttek egy antifasiszta, Hitler ellenes megállapodást. Ekkor az SZDP egyik jeles vezető egyénisége Marosán György volt. (1945. augusztusig az SZDP országos titkára, 45-47-ben főtitkára.) A háború, és a Gestapo az SZDP-t sem kímélte. Több vezetőjét letartóztattak, koncentrációs táborba hurcoltak, mások a nyilas terror áldozatává váltak.

 

A háború után, azonban újra kitört a palotaforradalom a párton belüli jobboldal, a centrum és a baloldal között. A vita odáig fajult, hogy pártszakadás lett a vége. A párt jobbszárnyát 1948-ban kizárták a pártból, a megmaradt létszámmal pedig 1948. június 12.-én, Szakasits Árpád vezetésével egyesültek a KMP-val, és létre jött a Magyar Dolgozók Pártja, az MDP.

 

A Szociáldemokrata párt számos vezetőjét bemutattuk már, s talán ennél a pontnál célszerű egy kifejezetten karizmatikus egyéniséggel, a párt közismert vezetőjével, Kéthly Annával is megismerkedni. Ő 1919. végén csatlakozott a szociáldemokráciához, 1920-ban be is lépett az MSZDP-be. 1922-től 48-ig tagja volt a párt vezetőségének, s ez idő alatt folyamatosan országgyűlési képviselő is volt. Tizenöt éven át ő volt az egyedüli női képviselő a parlamentben. Határozott fellépése miatt egy szállóige kelt lábra vele kapcsolatban. „Egyetlen nő van a parlamentben, az is férfi.”

 

A II. világháború alatt a polgári ellenzék és a szociáldemokrácia összefogását szorgalmazta. A háború után pedig az SZDP-n belül a jobboldali erők vezéregyénisége lett. Határozottan ellenezte az SZDP és az MKP egyesülését, ezért a párt 1948. márciusi kongresszusán kizárták a pártból, majd megfosztották parlamenti képviselői mandátumától is. 1954. június 9.-én letartóztatták és több mint három évig tartották fogva. 1954. január 20.-án pedig, kémkedés és államellenes tevékenység vádjával életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. Jelentős nemzetközi tiltakozás bontakozott ki a védelmében, ezért kegyelmet kapott, azonban folyamatos megfigyelés alatt tartották.

 

Az 1956-os ellenforradalom alatt hozzákezdett az SZDP újjászervezéséhez. Október 31.-én a párt elnökévé választják. November 1.-én Bécsben tartotta kongresszusát a II. Internacionálé, melyen Kéthly Anna is részt vett. November 3.-án – távollétében – a Nagy Imre kormányban államminiszteri posztot kap. Ezt azonban már nem tölthette be, mert a bécsi kongresszusról nem tért haza, az emigrációt választotta. Pártelnökként, pártalapítóként cserbenhagyta pártját és az itthon maradt párttagságot, hogy mentse a bőrét. De az emigrációban is szervezkedett az újonnan alakult Kádár kormány ellen, amiért, ugyancsak távollétében, 1962-ben a Legfelsőbb bíróság államellenes izgatás miatt három év börtönre ítélte. Kéthly Anna mérhetetlen gyűlöletet érzett a Kádár kormánnyal, vagyis a szocializmussal szemben.  Teljesen megtagadta történelmi elődeinek álláspontját. Azokét, akik még a marxizmus talaján álltak, akik a szocializmusban látták a nép szabadságát, a nyomortól való megszabadítását.  Külföldi emigrációjában is mindent elkövetett, hogy ártson a szocializmusnak Magyarországon. Strasbourgban, már 1957-ben ellenkormányt akartak létrehozni, ami a Magyar Nemzeti Bizottság nevet viselte volna. Ez a próbálkozás azonban kudarcba fulladt, mert a kint élő magyar emigránsok ebben a dologban nem értettek egyet Kéthly Annával.

 

Még 1972 nyarán az ő elnökletével tartott konferenciát Bécsben a Szociáldemokrata párt, s aztán már nem túl sokat lehetett hallani felőle. 1976. szeptember 7.-én a belgiumi Balkerbergben halt meg, 87 éves korában. Hamvait 1990. októberében hozták haza és a Rákoskeresztúri temető 300-as parcellájában, helyezték örök nyugalomra. Ha nincs rendszerváltás Magyarországon, akkor Kéthly Anna neve nem kerül az érdeklődés középpontjába, mert nem a történelmi szociáldemokrácia útját járta, hanem a reformista utat. Sohasem volt szándékában a kommunista párttal politikai, vagy választási szövetségre lépni. Marxista ellenes, majd Kádár ellenes volt. A bernsteini irányvonal karizmatikus követője. Ez az álláspont pedig nem tőkeellenes, nem kapitalizmus ellenes. Tehát a mai marxista pártoknak így kell viszonyulniuk Kéthly Annához, politikai irányultságához.

 

Az 1989-es magyarországi rendszerváltás hatására azonban újra előbukkantak többféle változatban is a szociáldemokraták és párttá alakultak. Emlékezhetünk még a Petrasovits Anna féle MSZDP-re, a Borbély Endre féle Független Szociáldemokrata Párt nevű képződményre, és azokra a botrányos civakodásokra, melyek bírósági ügyek sokaságával végződtek. Majd jött a Király Zoltán féle Szociáldemokrata Néppárt, ami ugyancsak életképtelennek bizonyult. De mivel a történelem folyamán, egy politikai kavalkáddá silányították a pártot, ezért nem volt egy stabil fogódzó, amihez igazítani tudták volna irányultságukat oly módon, hogy a rendszerváltás követelményeinek is megfeleljenek. A Szakasits és a Marosán vonalat szinte mindegyik elutasította, mivel maga a rendszerváltás is az ő irányvonaluk ellen szólt. A Peyer, Peidl vonal sem illeszkedett a megváltozott politikához, mert túlzott jobboldalinak számított, amit szintén nem mertek felvállalni, mert ekkor még nem volt biztos, hogy a rendszerváltás konfliktusok nélkül végbe mehet, s egy esetleges visszarendeződés esetén tartani lehetett a kérdőre vonástól.

 

Így egyetlen választási lehetőség maradt, ez pedig a Kéthly Anna féle vonal. Egyedül az ő politikai irányvonalát lehetett 1956 folytatásaként számításba venni. Kéthly mellett, tehát sok minden szólt. Az ellenforradalom alatt ő alakította meg újra a szociáldemokrata pártot. Támogatta a Nagy Imre féle politikát, ezért kapott államminiszteri funkciót a kormányban. S volt még egy erénye, ami fölöttébb pászolt a rendszerváltó politikához. Ez pedig a szocializmus és Kádár János iránt érzett mérhetetlen gyűlölete. A rendszerváltás pedig pontosan ezekről szólt. 56-ot dicsőíteni, népfelkelésnek, forradalomnak, szabadságharcnak kikiáltani. A szocializmust zsákutcának minősíteni, Kádárt és a legvidámabb barakkot nevetségessé tenni. Aztán, újra temetjük Nagy Imrét, haza hozzuk Kéthly Anna földi maradványait, őt is újra temetjük és kész is az irányvonal, amely megfelel a rendszerváltás eszmeiségének és egy új szociáldemokrata irányvonalnak is. Erre az ideológiai irányvonalra azonban túl sokan tartottak igényt, ezért a szociáldemokrata vezetők között ismét elkezdődött a szokásos harc a pozícióelőny megszerzéséért. S mint a kapitalizmusban általában, így a mi esetünkben is az a formula diadalmaskodott, hogy ahol a pénz ott a hatalom is. Márpedig annyi pénzzel, mint Kapolyi László senki nem rendelkezett, ezért a többi pitiánernek számító pártvezérecskéknek esélyük sem volt egy milliárdos pártvezérrel szemben. Így lassan kiszorultak a küzdőtérről. S ma, ha nem is túl nagy jelentőséggel, de az MSZP támogatásával mégis parlamenti tényezőnek mondhatják magukat a párt egyes tagjai.

 

Azonban a politikai meghatározottságuk nem minden ellentmondás nélküli. Ők az „Új Szociális Európa” elveit vallják, amely egy kissé túl bonyolult még a párt tagjai számára is, nemhogy az átlagállampolgár számára. Ugyanis, ennek az új irányvonalnak a célja, „híd építése a posztidusztriális (ipari társadalom utáni) és a globalizált társadalom közé.” (Ennek a definíciónak a magyarázatára most nem térünk ki, mert kisebb tankönyvnyi terjedelmet igényelne, s ennek az írásnak ez most nem célja). Ellenben a párt ellentmondásos ideológiájához az szorosabban tartozik hozzá, hogy továbbra is megtartották régi jelszavukat, mint a szolidaritás, az esélyegyenlőség, az igazságosság. Ezek a jelszavak azonban, ebben a megosztott és szélsőségesen nagy vagyoni különbségekkel megáldott társadalomban enyhén szólva is nevetségesek. Ha egy pártvezérnek egy havi jövedelme lényegesen több mint az átlagállampolgár egész évi jövedelme, ez egyértelmű válasz ara, hogy a szolidaritás és az esélyegyenlőség, vagy az igazságosság hangoztatása nem több mint demagóg szólam. S akkor még nem beszéltünk a létminimumon, vagy az alatt élők milliós táboráról.

 

Tehát a „modern” 21. századi szociáldemokrácia sem tagadta meg önmagát. Csak kapitalista viszonyok között tartja elképzelhetőnek az esélyegyenlőségért folytatott harcot, melynek egyre kisebbek az esélyei nemzeti keretek között. Ebben a globalizált világban már nemzetközi problémává dagadt egyes földrészek elviselhetetlen nyomora. A tömeges éhenhalás és annak következményei, az éhséglázadások váltak a nemzetközi politika fő tényezőivé. Ezekkel kellene szembenéznie a mai szociáldemokratáknak, mert ahhoz, hogy ide jutott a világ, ahhoz ők is folyamatosa asszisztáltak, egész történelmük során.  

 

S végezetül foglaljuk össze a szociáldemokrácia életútját, a párt történetének helyes megítélése érdekében. Alapvetően négy fő állomását különböztethetjük meg.

 

  1. A kapitalista rendszer forradalmi úton történő megdöntése. Az osztályharc támogatója, melyben a gazdasági, politikai és ideológiai harc egységét jelöli meg. Pártjait osztálypártnak tekinti. És arra sarkalja őket, hogy harcoljanak egy kizsákmányolás-mentes szocializmus megteremtése érdekében.
  2. Ezt követte a szociáldemokrácia reformista változata, ahol már elveti a forradalom eszközét a szocializmus megvalósítása érdekében, és egy békés, reformok útján történő átmenetet ajánl pártjai számára.

 

  1. Majd következik a szociáldemokrácia II. világháború utáni időszaka. Itt már lemond a szocializmushoz vezető út békés, reformok útján történő megvalósítás módjáról is. Olyan álláspontra helyezkedik, hogy a tőkés viszonyok fennmaradhatnak, de a gazdaságot hatékonyabban kell irányítani, fejleszteni. Pártjait már nem tekinti osztálypártnak, inkább a néppártokká való átállításukat preferálja. (Ugyanezt valósította meg nálunk a Fidesz, a választási veresége után.) Elveti a tőke és a munka közötti antagonisztikus ellentét korábban vallott nézeteit. Tehát, a szociáldemokráciának ebben a szakaszában már javában működik a „Demokratikus szocializmus” elvi, politikai és ideológiai hatása. A munkásosztályt, mint fogalmat és gyakorlati tényezőt felszámolták, a munkavállalókat kibékítették a kapitalizmussal, s ezt tartották a 20. század egyetlen követésre méltó baloldali politikának.
  2. Az 1980-as évek vége, a 90-es évek eleje, újabb stratégiai váltást indokolt a szociáldemokrácia életében. Meg kellett felelniük a globális kapitalizmus kihívásainak. A Szocialista Internacionálé által koordinált pártok a globális kapitalizmus időszakában két nagy tábort alkotnak. 
  • Az egyik tábor még tartja magát az 1951-es frankfurti nyilatkozathoz. Ezek főleg az északi és a latin országok pártjai. Ők ma is védik a jóléti állam keretei között a már megszerzett szociális eredményeket. Tovább folytatják szélmalomharcukat az egészségügy, a kultúra és egyéb alapvető szolgáltatások szintjének a megmaradásáért. Ilyen erőfeszítéseket tesz az Európai Baloldali Párthoz tartozók többsége, melynek csak egy része szociáldemokrata, de itt tömörülnek egyéb – magukat baloldalinak mondott, egyébként sokszínű – pártok is. Ők most a tőke integrációjával szemben, a népek Európája létrehozásáért fáradoznak.
  • Más a helyzet az angol-szász pártok esetében. Ők inkább a polgári-liberális, szociál-liberális álláspontot képviselik. Ők már feladták a szociális, jóléti állam védelmezését is. Ők már a tőkés globalizáció eredményesebb működtetőinek vallják magukat, mint ahogy azt a nemzeti-konzervatív, a jobboldali-polgári és a liberális pártok is állítják magukról.

 

Hívják magukat, bárhogyan is ezek az európai baloldali tömörülések, szocialista, szociáldemokrata pártok, egy biztos. A marxista alapokon nyugvó, a szocialista társadalomért való küzdelemtől eljutottak egészen a globális kapitalizmus védelmezéséig, mondván, hogy csak ez alapján lehetnek jobb kilátásai a föld népeinek. A továbbra is marxista alapokon politizáló pártok viszont elítélik a szociáldemokráciának a folytonos színváltozásait, a marxizmussal szembeni áruló magatartásait, a kapitalizmussal való barátkozásait. Az elítélés jogosságát pedig mi sem bizonyítja bobban, mint az, hogy nemcsak egykori szövetségeseit, hanem a bennük bízó néptömegeket is elárulta, akiknek korábban védelmet ígért a kapitalizmus kizsákmányoló magatartásával szemben.

 

A szociáldemokrácia múltja és jelene tehát körülbelül így néz ki. A jövőjét pedig tovább írja a történelem. A róla szóló rövid összefoglalót fejezzük be stílszerűen egy idézettel, mely hűen tükrözi a szociáldemokrácia magatartásának egész pályáját, de talán a jövő politikai irányvonala is kiolvasható belőle. Az idézet pedig nem mástól, mint Gábor Róberttől, az SZDP tiszteletbeli elnökétől való, és az 1998-ban megjelent, „Az igazi szociáldemokrácia” című könyvében található. „A fő feladat, küzdelem a fasizmus és a kommunizmus ellen.” (Mihály J.)   

 

            DEBRECEN, 2008. május 15.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.