Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1956-ról, szemérmesség nélkül! (5. Rész.)

2008.12.08

                          

                      1956-ról szemérmesség nélkül.

                                5. rész.

        

Ebben a sorozatban    több alkalommal is szóltunk arról, hogy társadalmi konszenzus ebben az ügyben nem jöhet létre az egymásnak ellentmondó cselekedetek, politikai összevisszaságok, emberi felelőtlenségek, indulatok sokfélesége miatt. Nagy jelentőséget tuajdonítottunk az egyes személyiségek szerepének is, kiemelve Nagy Imre és Maléter Pál egyéniségéből fakadó helyzetfelismerő képességét, adott helyzetekben megnyilvánuló reakciójukat. Azonban sok mellékszereplője is volt ennek a nem mindennapi eseménynek. Döntésükkel, jó vagy rossz parancsok kiadásával, azok helyes vagy helytelen végrehajtásával ők is befolyásolták a napi események menetét és irányát. Ezért nekik is megvan a felelősségük abban, hogy az országban linncs-hangulat jött létre, hogy elszabadultak az indulatok. A mellékszereplők is többnyire katonaemberek voltak, akik esküjüket megszegve fordultak szembe a néphatalommal, a Magyar Népköztársaság alkotmányos rendjével.

 

Kép A „mellékszereplők” közül is kiemelkedő szerepe volt Király Béla vezérőrnagynak. Ő a II. világháborúban, vezérkari tiszt volt.     A felszabadulás után a magyar honvédség törzstisztje. 1951-ben, kémkedéssel vádolják. Letartóztatják, és börtönbe zárják. 1956-ban szabadul. Érezte, hogy számára most jött el az a pillanat, amely kárpótolhatja őt a börtönben eltöltött évek miatt. Be is következett egy számára jelentősnek mondható esemény. Ugyanis a felkelők, és a Nagy Imre kormány között született egy megállapodás, miszerint fegyveresekből (hívatásos és alkalmi) alakítani kell, egy fegyelmezett, hadra fogható fegyveres testületet. Király Béla egy percig sem tétovázott. Október 29.-én kitalálta, hogy létre kell hozni egy „Forradalmi Honvédelmi Bizottságot.” Rögtön hozzá is fogott az élőkészületi munkákhoz. Segítőtársai Horváth Mihály vezérőrnagy, Kiss István rendőr alezredes, Pongrátz Ödön (Gergely testvére), Csóti Tamás és Herpai Sándor felkelők voltak. El is készítettek egy nyilatkozat tervezetet, melyet Nagy Imre miniszterelnök - kis változtatással - jóváhagyott. A változtatás annyiban nyilvánult meg, hogy a testület neve „Forradalmi Karhatalmi Bizottság” lett, vagyis, a „honvédelmi” szó a „karhatalmi” szóra változott.

 

Azonban Királynak ez a tüsténkedése nem mindenkinek tetszett. Különösen azoknak nem, akik még ekkor abban a hitben voltak, hogy a felkelés a szocializmus megvédése érdekében folyik. A kétkedők közé tartozott Szűcs Miklós ezredes is, aki később tagja lett annak, a Maléter Pál által vezetett delegációnak, amely a szovjet csapatok kivonásáról tárgyalt a szovjet féllel. Ekkor még Szűcs ezredes úgy minősített, hogy Király Béla ellenforradalmi tevékenységet folytat a Honvédelmi Minisztériumban.

                                               

Állítását azzal indokolta, hogy gyanús külsejű fegyveresek, volt horthysta tisztek járnak a minisztériumba és Királyhoz. Sőt azt is kijelenti, hogy Király Béla megbízhatatlan, mert – tudomása szerint – fasiszta személyeket is fegyverhez juttatott. Majd nyomatékot adva állításainak, javasolja leváltását, sőt a letartóztatását is. Milyen tanulságos ennek a két embernek a személyisége. Látszólag egy ügyet szolgálnak, de a végcél tekintetében ellentétes a felfogásuk. Szűcs ezredes, - még ekkor - a szocializmus létéért aggódik, Király viszont a szocializmus megdöntésén fáradozik. Ennek a két embernek az egymáshoz való viszonya jeleníti meg, és adja meg a választ – ebben a mikrokörnyezetben - a „forradalom”, vagy „ellenforradalom” kérdésére. Ha Szűcs ezredes szándékát vesszük figyelembe, akár forradalminak is nevezhetjük, Király Béla esetében pedig, egyértelműen ellenforradalminak. S hány ilyen mikrokörnyezet volt jelen, az események sodrásában! Ezért ne csodálkozzunk azon, hogy az a bizonyos társadalmi egyetértés, az istennek sem akar létrejönni, pedig létrehozásáért töretlenül fáradoznak kormánypárti és ellenzéki politikusok egyaránt.

 

De térjünk vissza Király Béla történetére. A Szűcs ezredes által elmondott vádakat Maléter Pál is végig hallgatta. Ő azonban nem reagált az elmondottakra. Később, amikor Maléter vizsgálati fogságba került, eszébe jutott Szűcs ezredes állítása, és kezdte összerakni a mozaikokat. A kihallgatás során el is mondta ezeket, az alábbiak szerint: Király Béla, a magyar hadsereg vezérőrnagya, a múltban el volt ítélve.  A forradalom idején ő volt a budapesti összes fegyveres erők parancsnoka. Alárendeltségébe tartoztak a Budapesti Helyőrség, és a Nemzetőrség fegyveres alakulatai. Király az ellenforradalmárok egyik vezetője, aki az én meglátásom szerint az országban ellenforradalmi fordulat végrehajtására gondolt. (Itt ismét előjön a forradalom és ellenforradalom ellentétpár. Érdekes módon Maléter minősíti ellenforradalmárnak Király Bélát, ami arra utal, hogy magát nem tekinti annak.) De ezek az ellentétpárok szinte az egész folyamaton végig vonulnak attól függően, hogy ki hogyan minősíti saját tevékenységét és annak végső célját. Így válik érthetővé, hogy azok, akik a szocializmus megreformálásáért mentek ki az utcára, miért nevezik magukat forradalmároknak. S ezzel párhuzamosan az is érthetővé válik, hogy azok, akik a szocializmussal akartak leszámolni, csakis ellenforradalmároknak nevezhetők, noha ők is forradalmároknak nevezték magukat. S ezzel a két fogalommal jelzett cselekvés folyamatosan együtt volt jelen az események során. Mára az esemény történelemmé szelidült, de a két fogalom önálló életre kelt és változatlanul együtt van a közbeszédben, immár ötven esztendeje.

 

Király Béla egy idő után           úgyszólván, önállósította magát. Bizonyos esetekben anélkül döntött, hogy előtte bár kivel egyeztetett volna. Jellemző példa erre az, amikor Dudás József, elhíresült csapatával megtámadta a Külügyminisztériumot, Maléter utasította Királyt, hogy a támadást hiusítsa meg. Király azonban szabotálta a parancsot, mivel nem csapatot küldött a helyszínre, hanem csupán egy tisztet. Világos, hogy nem volt szándékában a Dudásék akcióját megakadályozni. De Király Béla, még emberek sorsa felett is dönteni akart, amennyiben nem szándékai szerint cselekedtek. Egy alkalommal, pl. parancsot adott Kovács István vezérőrnagy kivégzésére is. De ez a parancs se lett teljesítve. Maléternek sem tetszett Király renitens magatartása ezért csak az alkalmat várta a letartóztatásához. Az események gyors változásai miatt azonban erre nem kerülhetett sor. De azért sem valósulhatott meg Maléter szándéka, mert Király jól érzékelte a harci cselekményekben bekövetkezett változásokat, és idejében kereket oldott.

 

Király összes tette, cselekedete egyértelmű és világos volt. Szándékaihoz nem fér kétség. Mindent elkövetett a magyar államrend megdöntése érdekében. Saját katonatársait is képes volt veszélybe sodorni, életüket kockára tenni. Ő is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a rádiónál és a Köztársaság téren halomra gyilkolták a bajtársait. S ezt az embert hősnek kiáltották ki rendszerváltó politikusaink. Szégyen és gyalázat.

 

Jellegzetes figurája az 56-os eseményeknek Kopácsy Sándor ezredes, Budapest rendőrkapitánya is. Munkásból lett kommunista és rendőrtiszt, majd parancsnok. Végig szolgálta (kiszolgálta) a Rákosi korszakot. 1956-ban tagja lett a kommunista párt hét tagú, un. Intéző Bizottságának. Majd amikor kitört a krakk, ő adta ki az utasítást a rendőrségnek, hogy Kép ne lőjenek azokra a felkelőkre, akik már nem békés tüntetőknek számítottak. Nem hajtotta végre azt a parancsot sem, hogy Dudás József felkelő parancsnokot tartóztassa le. Sőt, Maléter Pállal és Zólyomy László ezredessel közösen fegyverezték fel az ellenforradalmi erőket, és dezorganizálták a honvédség és a rendőrség azon tagjait, akik mind eddig hűek maradtak esküjükhöz.

 

Ezen túl Kopácsy nyíltan uszított a szovjet csapatok ellen, és nagymértékben hozzásegítette a felkelőket ahhoz, hogy fontos párt és állami intézményeket, épületeket el tudjanak foglalni. Tetteiért Kopácsyt életfogytiglani börtönre ítélték. Néhány év múlva amnesztiával szabadon bocsátották. Hivatalos útlevéllel hagyta el az országot. Emlékirataiban a tényeket elferdítve, saját magát igazolva és hősnek beállítva foglalja össze 1956 fontosabb eseményeit.

 

Jellemző volt az akkori rendőri és katonai vezérkar összetételére, elkötelezettségük minősíthetetlen színvonala és erkölcsi tartásuk hiánya. Többségük akkor mutatta ki a foga fehérjét, amikor éppen a helytállásnak és a példamutatásnak lett volna itt az ideje. Király Bélán és Kopácsy Sándoron kívül még elég nagy számban voltak olyan rendőri, katonai vezetők, akik megbecsült, elismert és köztiszteletben álló szakemberek voltak. Ennek ellenére szembefordultak a Magyar Népköztársaság államrendjével. Tehetségükkel, tanácsaikkal, parancsok kiadásával olyan ügy szolgálatába álltak, amellyel a nép és államellenes cselekedetek egész sorát valósították meg. Az országban káoszt, felfordulást okoztak, melynek következményeként saját elvtársaik, bajtársaik százai estek áldozatul.

 

Ezek közé tartozott Kővágó Sándor is, a Bem laktanya parancsnoka, aki elsőként adott fegyvereket a tüntető tömegnek. Vagy említhetjük Solymosi János alezredest, aki szintén nagy mennyiségű fegyverrel és lőszerrel látta el a felkelő tömeget. Nekik kellet volna megvédeni a rádiót, ehelyett az ostromához nyújtottak segítséget. Ide sorolhatjuk, pl. Márton András ezredest, a Zrínyi Akadémia parancsnokát is. Ő a Kálvin téren, a harckocsi tetejéről biztosította a fegyveres felkelőket. Ezzel segítette akciójuk sikerét. Vagy említhetjük Váradi Gyula vezérőrnagy és Zólyomy László ezredes nevét is, akik a fegyveres testületeken belül működő pártszervezetek megszüntetéséről hoztak határozatot, gyengítve ezzel is a pártnak a belügyi, és a honvédségi alakulatokra gyakorolt hatását.

 

Azért pedig,     hogy Budapesten a katonai erő szinte teljes egészében az ellenforradalmi csoportok kezére került, Maléter Pálon, Solymosi Jánoson, Márton Andráson és Zólyomy Lászlón kívül komoly felelősség terheli – többek között – Mecséri János ezredest, Kovács István vezérőrnagyot, és Szűcs Miklós ezredest is, akik nyíltan uszítottak a szovjet csapatok ellen, és fegyveres harcra serkentették az ellenforradalmi erőket.

 

 Ilyen jól összehangolt viszonyok között kiváló lehetőség adódott a nemzetőr zászlóaljak és a forradalmi karhatalom szervezéséhez. A nemzetőr zászlóaljak szerepe az lett volna, hogy a még át nem állt katonai alakulatoktól folyamatosa átvegyék az események stratégiai irányítását, s ezzel felgyorsítsák a szocialista rendszer megdöntésére irányult akciók sikerét.

A forradalmi karhatalomnak, pedig azt a szerepet szánták, hogy a „győzelmet” követően helyre állítsák a rendet, megteremtsék a belső nyugalmat.  A kettő együtt biztosíthatta volna az egész folyamat visszafordíthatatlanságát.

 

Ezek az urak,   akik „elvtársak” is voltak, jellembeli tulajdonságukat tekintve úgyszólván, minősíthetetlenek. Megítélésük ennyi év távlatából azért nehéz, mert nem volt módunkban közelről megfigyelni ténykedésüket az egyik vagy a másik viselkedési periódusukban. Így csak költői kérdéseket lehet feltenni.  Melyik lehetett az igazi énjük? Talán az, amikor a Rákosi rendszer feltétel nélküli kiszolgálói voltak, vagy az, amikor helytállás helyett a szembefordulást választották? Vajon tudatosan választották a „napraforgó” szerepét, vagy naiv és megtévesztett emberek voltak? Ha az előbbi volt az igaz, akkor a jellemtelenség vádjával lehet illetni őket. De ha az utóbbi áll közelebb az igazsághoz, akkor viszont érthetetlen, hogy milyen módon juthattak el az ezredesi, vezérőrnagyi rendfokozatig?

 

Annyi bizonyos, hogy ők mindannyian az értelmiséghez, a katonai elithez tartoztak, akiknél mindig is fontos szempont volt a karrier, és a hatalom valamilyen szintű gyakorlása. Egy felbolydult ország, egy össze-visszaság pedig olyan lehetőséget kínált fel számukra, amit az ilyen típusú emberek egyszerűen képtelenek kihagyni. Ha ezt a lehetőséget nem használják ki, akkor csak a kivárásra, a soros előléptetésre, a ranglétrán való lassú előrehaladásra számíthattak. Az ilyen típusú embereknek ez nem stílusuk. Egy ilyen helyzetben mindent, vagy semmit alapon, rövid időn belül el lehet dönteni a dominanciát. Helyettük azonban - szerencsére – más döntötte el sorsukat és az ország akkori sorsát.

 

       

 

                                                                                                               Mihály János

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Budapest

(Bene István, 2013.01.09 20:51)

Ez az iromány egy nagy hazugság. A szerzőnek, úgy látszik, fogalma sincs a ma már hozzáférhető, igazolt tényekről. Lényegében a "Fehér könyvek" koncepciós, ÁVÓ-s szellemben készült idióta vádjait ismételgeti. Az akkori reguláris fegyveres erők (honvédség, rendőrség) a törvényes magyar kormánynak a párt által (Kádárral az élen) is jóváhagyott intézkedéseit hajtotta végre. Tudom ajánlani a tények hosszas tanumányozását, a hozzáférhető forrásanyagok elemzését.