Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1956-ról, szemérmesség nélkül! (7. Rész.)

2009.01.13

Sokféle oldalról próbáltuk megvilágítani az előző részekben 1956 ellentmondásos folyamatát.Hoztunk fel számos érvet és ellenérvet arra, hogy a szocializmus megdöntése vagy megjavítása , kiigazítása volt e a célja azoknak, akik kivonultak az utcára, vagy azoknak, akiket kivittek az utcára. Az eddigiekből arra lehet következtetni, hogy volt ilyen is, volt olyan is. Minden esetre, az utcai megmozdulások, vagy harcok ellenforradalmi jellegét nem a békés tüntetők, a jóhiszemű diákság, a munkásság testesítette meg, hanem azok az áruló vezetők, akik szándékosan tétova és határozatlan intézkedéseikkel bizonytalanságot keltettek az utca emberében, a katonai és rendőri vezetés amúgy is ingatag részében.Ezt a bizonytalanságot erősítette a rendszer belső ellensége, a külföldi imperialista erők nyílt propaganda hadjárata, a békés tüntetők közé keveredett csőcselék, köztörvényes bűnözői elemek, és nem utolsó sorban a klerikális reakció, a maga kifinomult módszereivel. Ez utóbbi szerepéről eddig még nem esett szó. Ebben a részben megpróbáljuk szerepük jelentőségét is körbejárni, hozzásegítve ezzel is az 56-os események hitelesebb bemutatását.Mint minden eseményt, így ezt is történelmi szemlélet alkalmazásával lehet közérthetővé és hitelessé tenni. Ezért vissza kell nyúlni a közeli múlthoz, mert így folyamatában érzékelhető a klerikális reakció magatartása, majd későbbi hatása a politikai eseményekre, így az 1956-os magyarországi tragédiára is.Közismert tény, hogy a klerikális reakció természetét alapvetően a konzervativizmus, a haladás-ellenesség határozza meg. A társadalmi fejlődéssel párhuzamosan ez a magatartás kommunistaellenességbe, majd a szocializmus gyűlöletébe ment át. Tehát az idealista-konzervatív szemlélet automatikusan indukálja a jobboldali politikához való tartozás kényszerét. Ezért ennek minden változatát, még a fasizmust is támogatta, mert ebben látta biztosítottnak saját érdekeinek hosszabbtávú érvényesítését.Történelmi példák sokasága hozható fel ezeknek a tények az alátámasztására. Pl. 1922-ben, amikor Olaszországban Mussolini magához ragadta a hatalmat, XI. Pius pápa (1922-1939) nyílt szövetséget kötött a fasizmussal. A kezdetű enciklikájában (1931) nyíltan szólította fel a világot, hogy kövessék a fasiszta korporációs rendszerű állammintáját. Őszentsége ezt még megtoldotta az egyértelműség kedvéért, az 1937-ben kiadott kezdetű körlevelével, is amelyben élesen elítélte a kommunizmust.A II. világháború befejezésével, a fasizmus bukásával, a szocialista világrendszer létrejöttével sem enyhült a Szentszék fasisztoid magatartása. 1939-ben, XI- Pius pápa bekövetkezett halála után Pacselli bíboros került a pápai trónra, XII. Pius néven (1939-1958). Az ő egyházpolitikájára is az erős konzervativizmus, világi politikájára, pedig az erős szovjet, ill. kommunizmus ellenesség volt jellemző. Nem késlekedett egy olyan rendeletet kiadni, amelyben megtiltotta a katolikusoknak a kommunista pártba való belépésüket, kommunista sajtótermékek terjesztését, olvasását. Aki a pápai utasítástmegszegte, annak számolnia kellett a kiközösítés következményeivel, a katolikus egyháznak a hívekre gyakorolt legszigorúbb szankciójával.Ismerve a Szentszéknek a baloldali, ill. a kommunista eszmékhez való viszonyát, 1956-tal kapcsolatban sem lehetett elvárni, hogy ne az egyházi érdekek szerint viszonyuljanak hozzá. Ezen az alapon a Vatikán sugallatára a keresztény egyházak jelentős propagandamunkát fejtettek ki híveik körében, és rajtuk keresztül a világi társadalom széles rétegében.>1956. november 10.-i rádió szózatában az emberi igazságérzet nevében, tiltakozik ae szózatnak világszerte komoly hatásai, voltak. Pl.Montíni bíboros Milánóban a vállán vitte azújra leigázott Magyarország”keresztjét egy éjjeli fáklyás körmenet rendezvényén, ahol hatalmas tömeg követte.Több mint kétszázezer New-Yorki, az utca kövén térdelve imádkozott a bíboros vitte az utcára.A manilai (Fülöp-szigetek) Eucharisztikus Kongresszuson (1956) a Pápai Legátus elítélte az „embertelen támadást, és a magyar szabadságharc kegyetlen eltiprását.”

 

Kép E néhány példán keresztül is jól érzékelhető a Vatikán hatása a világ egyházaira, melyek a konkrét események ismeretének a hiányában is képesek voltak egy álláspontot képviselni, és szolidaritásukról biztosítani a magyar „szabadságharcosok igaz ügyét.”

S ezek után nézzük meg – rövid történelmi visszapillantás keretében – azt is, hogy hazánkban hogyan viszonyult a klerikális reakció a baloldali eszmékhez, a kommunista felfogáshoz. Elegendő, ha 1920-ig, Horthy hatalomra jutásáig megyünk vissza mivel, valójában az ekkor lezajlott események kötik össze hazánkat a fasizmussal, mely elkerülhetetlenné teszi számunkra a II. világháborúba való belépést. Horthy hatalomra kerülését, Cseroch János hercegprímás (baloldali kép) az elsők között üdvözli és biztosítja a katolikus egyház támogatásáról. Ugyanezt megteszi Ravasz László, református püspök is. Kép  

 

A történelem nagy léptekben halad előre.         1944. október 14.-én Horthy átadja a hatalmat a nyilasvezér Szálasi Ferencnek, akiről köztudott, hogy hithű katolikus volt. Keresztényi kötelességét hűségesen gyakorolta, gyónás és áldozás formájában is. Ettől függetlenül soha nem került fel bűneinek listájára a több tízezer magyar zsidó haláltáborba, s a többi magyar honfitársak vágóhídra küldése, de az sem, amit december 8.-án művelt. Ezen a napon végeztette ki a „Magyar Szent Korona” nevében Kiss János altábornagyot, Nagy Jenő ezredest és Tartsay Vilmos századost, a magyar ellenállók katonai vezetőit.  

 

Ismét lapozzunk egyet a történelemkönyvben, és újra megérkezünk 1956-hoz. A klerikális reakció viselkedése a korábbi események zajlása óta semmit nem változott, sőt aktivizálódott, mivel újra veszélyeztetve látta hatalmát, befolyását, országunk sorsának alakításában. Nekünk is volt egy karizmatikus egyházi személyiségünk, aki éppen háziőrízetben töltötte „sanyarú” életét. Ő volt Mindszenty József bíboros, akinek jelentős szerepe volt abban, hogy 1956 eseményei olyan tragikus következményekhez vezetett.   

 

Mivel a korábbi fejezetekben nagy jelentőséget tulajdonítottunk a személyiségi jegyeknek, Mindszenty esetében ez a szempont különösen fontos, mivel ő maga is igencsak különös egyéniség volt. Zsenge ifjú korától a különcök táborához tartozott, és ez a viselkedés-forma elkísérte őt élete végéig.

 

De ki is volt valójában Mindszenty József?                

·     1892. március 29.-én született a Vas megyei Csehimindszenten, Pehm József néven. Eredeti nevét – szülőfaluja után – 1941-ben magyarosította. Hatan voltak testvérek, József az elsőszülött volt.

·     Értelmiségi családban született. Apja községi bíró, majd egyházközségi iskolaszéki elnök. Az egyik ős 1773-ban, a török ellen tanúsított vitézségéért nemesi státust kapott, amire Mindszenty mindig is büszke volt.

·     Anyja Kovács Borbála. Ősei a zalai Zrínyiek voltak, akik jogosultságot kaptak jobbágytartásra is. (Erre szintén jólesően utal vissza Mindszenty, emlékirataiban.)

·     Középiskolai tanulmányait a szombathelyi premontrei főgimnáziumban végezte. Érettségi után papnövendéknek jelentkezett, a szombathelyi szemináriumba. Az első év után a bécsi egyetemre küldték, a magyar teológusok szemináriumába.

·     1915. június 12.-én szentelte pappá gr. Mike János, szombathelyi megyéspüspök.

Az első munkahelye Felsőpaty volt, ahol segédlelkészként indult el pályáján. Két év múlva, pedig a zalaegerszegi állami főgimnázium hittanári állását kapja meg.                       

 

Kép A nagybetűs életbe kilépve megkezdi egyházi és világi menetelését, ami igencsak göröngyösre sikeredett. Már pappászentelését követő harmadik évben megnyilvánul, az éppen regnáló politikával való szembefordulása. 1918 októberében polgári demokratikus forradalom bontakozik ki, amit őszirózsás forradalomként jegyez fel a krónika. Miniszterelnöknek gr. Károlyi Mihályt nevezték ki. November 16.-án kikiáltják a köztársaságot. Károlyi politikájával Mindszenty nem ért egyet, s ezt határozottan kifejezésre is juttatja. Saját maga által szerkesztett lapban kormányellenes propagandát fejt ki. Emiatt körözést adnak ki ellene. Letartóztatják, és Szombathelyen a püspöki várba internálják. A zalaegerszegi kormánybiztos szeretne megszabadulni a tisztelendő úrtól, ezért ajánlatot tesz neki. Közli vele, hogy elengedi a háziőrízetből, ha két feltételét teljesíti.

1.      Meg kell változtatnia a Károlyi rezsimhez fűződő ellenséges viszonyát.

2.      El kell hagynia Zalaegerszeget.

De az akkor 26 éves lázadó fiatalember az ajánlatot visszautasítja. Végül csak elengedik. Megúszta tíz napi házifogsággal.  

 

A politikai helyzet változatlanul puskaporos. November 24.-én, Megalakul a KMP. A Károlyi kormány erős jobboldali nyomás alatt áll, így kénytelen letartóztatni és börtönbe csukatni a kommunista vezetőket. De a kommunista és a szociáldemokrata vezetők egyességre lépnek és 1919. március 21.-én új pártot hoznak létre, Magyarországi Szocialista Párt néven, és megalakítják az új kormányt. Ezzel a polgári demokratikus forradalom proletárforradalomba ment át, ami lehetővé tette a Tanácsköztársaság kikiáltását. Károlyi átadja a hatalmat.

S ami Mindszentyt illeti, a szocialista forradalom sem pászolt politikai meggyőződéséhez. A tiltás ellenére visszaindult Zalaegerszegre, hogy hívei körében uszíthasson – mostmár – a létrejött új néphatalom ellen. Állomáshelyére azonban nem érkezik meg, mert már Zalalövőn leszedik a vonatról, s újra letartóztatják. Ismét elengedik, de közlik vele, hogy nem teheti be a lábát a gimnáziumba, és nem lázíthatja híveit a templomi szószékről sem. A „tékozló fiú” ismét ellene szegül a tiltásnak, ezért újra elfogják, a vármegye-házára viszik, majd kitoloncolják a megyéből.

 

A Tanácsköztársaság bukása után        a Keresztény Párt zalamegyei elnöke lesz, s ezzel jogosítványt szerzett arra, hogy mostmár nemcsak a szószéken, hanem a polgári lakosság körében is terjessze radikális jobboldali nézeteit.

 

1944. március 4.-én     jelentős fordulat következett be egyházi pályafutásában. A pápa kinevezi Veszprém-megyei püspöknek. Működését március 24.-én, éppen ötvenedik születésnapján kezdi meg. Gyors leltárba kezd. Meglepődve konstatálja, hogy a püspökség 11000 hold szántóval rendelkezik. Éles elméje azonnal működésbe lépett. Mivel ekkor már tizedik napja volt az ország náci megszállás alatt, úgy döntött, hogy a tizenegyezerből hétezret felparcelláz és elad, ami meg is történt. Ebből vásárolt, illetve felépített 34 új plébániát, és 11 új katolikus iskolát. Folytatta volna tovább is, de a Sztójay-kormány, Hitler utasítására leállította az egyházi vagyonmentő akciót.

         

1944. november 27.-én, a nyilasok beszállásolásra kívánták felhasználni a püspöki palotát. De ez – Mindszenty szerint – már így is túl zsúfolt volt. Ezért határozott tiltakozását fejezte ki. Ellenállása túlságosan radikálisra sikeredett. Ezért Schieberna Ferenc nyilas ügyvéd, pártvezér letartóztatja a püspök urat, aki heves vérmérsékletéről most is tanúbizonyságot tesz. Először is ünnepi díszbe öltözik, úgy vonul ki a palotából. Majd némi erőszak ellenére sem tudják betuszkolni a rendőrök az autóba. Tüntetőleg gyalog indul el. Hamar a nyomába szegődnek az ott tartózkodó kispapok és tanáraik, sőt útközben a civil lakosság jelentős számú csapata is. A közel két kilométeres út, kisebbfajta tüntető tömeggé alakult át.

 

Így érkezett meg a törvényszéki fogház elé. Itt a püspök úr megáldotta követőit, és kérte, hogy békével térjenek haza. Ez után történt meg a letartóztatási végzés kiállítása, mely az alábbiakat tartalmazta: Hatósági rendelkezéssel való szembenállás, hatósági közeg elleni erőszak, tüntető felvonulás, lakosság fellázítására tett kísérlet.

 

1944. december 23.-án Sopronkőhidára viszik át. (Az ideérkezés napjának hajnalán végzik ki ebben a börtönben Bajcsy-Zsilinszky Endrét.) De a kőhidai börtön olyan hamar megtelt elítélttel, hogy az enyhébb bűnök elkövetőit kénytelenek voltak máshol elszállásolni. Mindszenty is ezek közé tartozott, így őt a soproni Isteni Megváltó Leányai anyaházában helyezték felügyelet alá. (Idevitték Shvay Lajos székesfehérvári püspököt és fivérét, Shvay Kálmán tábornokot is.)

                                               

1945. április 1.-én, a Vörös Hadsereg Sopronba történt bevonulásakor szabadul Mindszenty rabságából. Hálátlansága és nagyfokú szovjetellenessége azonban nem ismer határokat, amit egy rövid történettel érdemes illusztrálni.

A soproni polgármester a felszabadítók fogadására kisebb ünnepséget szervezett. Erre meghívta a náci börtönből kiszabadult politikai foglyokat is. A Szálasi által bebörtönzött Mindszentyt kérte fel az ünnepség szónokának, amit a püspök úr határozottan visszautasít. S a következőket mondja: Különben is engem senki nem szabadított fel, hanem a menekülő karhatalom felejtett itt. Ezzel a mondatával mostmár félreérthetetlenül nyilvánította ki nagyfokú szovjetellenességét, és folytatta gyalázkodásukat, ahol csak alkalom adódott rá. Erre is érdemes egy rövid történetet idézni emlékirataiból. Annak ellenére, hogy félelmében jóformán ki sem lépett a szálláshelyéről, mégis mindent tudott a szovjet katonák viselt dolgairól. Pl.

·  Bezárt, betámasztott kapukat döntöttek be. A házban a férfiakat falhoz állították. Órákat, gyűrűket, női ékszereket leszedtek a kezekről. A fiókokból egyéb értékeket gyűjtöttek össze.

·  Napközben is, de éjszakánként még inkább hallom a megtámadott és elhurcolt nők sikolyát. Részeg katonák szabad prédája lett a város.   

·  A hadvezetés –e szörnyűségeket nyílván azért engedélyezi, hogy a nemzetet porig alázva, teljes erkölcsi és anyagi romlásba döntse, és azután nagyobb sikerrel árulhassa a nyomorult nép megmentőjeként a Moszkvából hozott bolsevizmust.

Azt hiszem, hogy -e néhány idézett mondat is elegendő bizonyíték arra, hogy mekkora gyűlölet árad belőle a kommunizmussal szemben. Hiába senyvedett a nyilasok börtönében is. Mintha ott semmi nem történt volna, már minden el van felejtve. Szinte a génjeiben hordozza a proletár államtól való iszonyát.

 

1945. szeptember 8.-án           tért vissza püspöki székvárosába, Veszprémbe, ahol már várta Grősz József kalocsai érsek, a püspöki kar akkori elnöke. A Szentatya, XII. Pius pápa üzenetét hozta, amely az esztergomi érseki kinevezés lehetőségéről szólt. A püspök úr úgy tett, mintha kéretné magát, közben nagyfokú büszkesége, hatalomittassága, gőgje majd szétfeszítette a keblét. Színésznek is becsületére vált volna mártíri viselkedése és válaszmondata. Mégis két nap múlva vállaltam a súlyos terhet. (Hogy oda ne rohanjak).

                                              

Közben az ország fontos választásra készült. Frissen kinevezett érsekünk számára is fontos politikai eseménynek számított. Készült is rá minden erővel. Püspöki konferenciát hívott össze, ahol választási körlevelet fogalmaztak meg és fogadtak el. Mindszenty a körlevél lényegéről az alábbiak szerint fogalmaz. Körlevelünkben mindenek előtt arra törekszünk, hogy híveink a szavazás előtt világos útmutatást és bátorítást kapjanak s így megszűnjék náluk a tájékozatlanság és az ingadozás, amit a több hónapos, fondorlatos kommunista választási akció eredményezett. A körlevélben, pedig a következő mondat szerepel, ami a klerikális reakció kifinomult politikai érzékéről tanúskodik. Nem avatkozunk bele a választási küzdelmekbe, de az igazság és a kötelesség elveit kifejtjük, hogy minden katolikus hívő szerintük válasszon. (Szinte ugyanezek a szavak köszöntek vissza az egyházak részéről a mi, 2006-os országgyűlési, majd önkormányzati választásaink idején is.)

 

A püspöki konferencia levelét az összes katolikus templomban felolvasták s hatása nem maradt el. A Kisgazda Párt 57, 7%-os győzelmét eredményezte. Mindszenty a sikert az alábbiak szerint minősíti. Az eredmény valóban elsöprő, és elemi erővel megnyilatkozó tiltakozás volt a kommunizmussal szemben.  

 

1947. július 25.-én       azonban fordult a kocka. Új választási törvényt fogadott el a nemzetgyűlés. Augusztus 31.-re új választást írtak ki. A kommunisták 22, a kisgazdák 15%-ot szereztek. Április 12.-én egyesül az MKP és az MSZDP, az új párt neve: Magyar Dolgozók Pártja, (MDP).

 

Ezek után felgyorsultak az események. Augusztus 1.-én a hároméves terv kihirdetésével elkezdődik az ország újjáépítése. Megkezdődnek az államosítások. Mindszenthyt elsősorban az egyházi intézmények, és iskolák államosítása izgatta, mert ezzel alapjaiban érezte jövőbeni hatalmának a megrendülését.

 

Mikor Rákosi Mátyás  1948. május elsején bejelentette, hogy a legsürgősebb feladat az iskolák államosítása, az érsek úr körlevélben szólította fel a híveket az egyházi iskolák, intézmények megvédésére. A körlevél híre Pócspetribe is eljutott, ahol Asztalos János plébános olyan gyújtóbeszédet mondott a híveknek a templomban, hogy mise után megrohanták a községházát, a Nemzeti Bizottságot. A tüntetés során megöltek egy rendőrt, két személy pedig súlyos sérüléseket szenvedett.      

                                               

Az ügy miatt 28 tüntetőt letartóztattak. Királyfalvy Miklós községi írnok beismerte, hogy ő ölte meg a rendőrt, Asztalos plébános szintén beismerte a felbujtás tényét. Mindkettőt halálra ítélték. Királyfalvyt kivégezték, a plébánost kegyelemből életfogytig tartó börtönre ítélték. S mind ez Mindszenty érsek úr körlevelének volt köszönhető.

 

Az iskolák államosításával        bizonytalanná vált a szerzetes pedagógusok állása. A kormány odáig elment, hogy felajánlotta részükre, hogy az állami iskolákban is folytathatják oktatói tevékenységüket. Mindszenthy azonban ezt a gesztust is határozottan, sőt indulatosan utasította vissza. A szerzeteseknek, pedig megtiltotta, hogy világi iskolákban oktassanak. Ezt az elutasító magatartást szinte az egész pedagógus-társadalom, de még a szerzetesek jelentős része is helytelenítette.

 

A kormány még arról is hajlandó volt tárgyalni, hogy az állam és az egyház kapcsolatai ne romoljanak tovább. Az érsek úr azonban – szokásához híven – ezt a tárgyalást is feltételekhez kötötte, melyek az alábbiak voltak.

  1. Állítsák helyre a Szentszék és Magyarország között a diplomáciai kapcsolatot.
  2. Engedélyezzék egy világi napilap megindítását és biztosítsák hozzá a szükséges papírmennyiséget.
  3. A feloszlatott egyesületek kapják vissza működési engedélyüket, a székházaikat az összes javaikkal együtt.
  4. A marxista pártok szüntessék be egyház-és vallásellenes támadásaikat.

A kormánynak mindössze egy kérése volt: A Magyar Püspöki Kar – a protestáns egyházhoz hasonlóan – ismerje el a Magyar Köztársaság kormányát.

 

Őeminenciája oroszlánként harcolt az egyház befolyásának fokozatos csökkenése ellen. Erre felhasználta az 1947-48-as Mária napokat is, melyet az ország nagyobb városaiban rendezetek. Ez Mária tiszteletére, dicsőítésére szolgáló, kifejezetten egyházi rendezvény volt. Mindszenty, azonban ezt is felhasználta a fennálló rend elleni uszításra, hangulatkeltésre, ami ellen már a hívek, és közismert személyiségek is kifejezték felháborodásukat.

Tiltakozásukat nyílt levél formájában fejezték ki, melyet aláírt – többek között – Cavallier József, aki az „Új Nemzedék” keresztény lapjának volt a munkatársa. Aláírta Szekfű Gyula, neves történész, publicista, akadémikus, és nem kisebb személyiség, mint Kodály Zoltán.                                                  

A levél – többek között – tartalmazta, hogy Mindszenty az akadálya annak, hogy képtelenség egyezséget kötni egyház és állam között. A Vatikánnal való diplomáciai felvételnek is őeminenciája a legfőbb gátló tényezője.

 

Az a felforgató tevékenység,    amit az országban művelt, nemcsak a helyi politikának, de a diplomáciai szintű egyezségre jutásnak is súlyos akadályává vált. Úgy tűnt, hogy nincs mód az egyház és állam közötti problémák békés megoldására. Ez a viselkedés kiváltotta az állam határozottabb intézkedését a rend és a fegyelem és a béke megszilárdítása érdekében.

 

A vele való     tárgyalás-képtelenségnek, 1948. december 26.-án történt letartóztatásával vetettek véget. Az Andrássy út 60-ba vitték, ahol öt pontban összefoglalt jegyzőkönyv szerint hallgatták ki.

1.      Tildi Zoltán miniszterelnöknél Tiltakozott a köztársasági államforma bevezetése ellen. (Közismerten monarchiapárti volt.)

2.      A háború végéig kapcsolatot tartott fenn Habsburg Ottóval, és 1947 nyarán személyesen is találkozott vele az USA-ban. Itt megtárgyalták a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés részleteit.

3.      Elkészítette a királyság kikiáltásának idejére az ideiglenes kormány listáját.

4.      Megakadályozta a Szent Korona hazaszállítását, hogy – alkalmas időben –vele megkoronázhassák Habsburg Ottót, a trónörököst.

5.      Terveinek megvalósítása érdekében kapcsolatba lépett az USA budapesti ügyvivőjével, hogy rávegye az amerikai kormányt a harmadik világháború kirobbantására.

Mindszenty az öt pontban foglaltakat rágalomnak minősítette, és indulatosan visszautasította. A kihallgatási jegyzőkönyvet nem írta alá.

A tárgyalás során, a rendelkezésre álló bizonyítékok ismertetése után, azonban kénytelen volt beismerni a vádpontok igazságát, noha azokat – válaszaiban – megpróbálta árnyalni, bonyolítani, bizonyíthatatlanná tenni. Mesterkedései azonban nem rendítette meg a bíróságot. Halmazati büntetésül életfogytig tartó fegyház-büntetésre ítélte.

 

Nyolcévi raboskodás után újra rásütött az Isten napja. 1956. október 23.-án kitört az ellenforradalom. Pallavicini őrnagy kiszabadítja háziőrízetéből a bíborost. Rögtön hozzá is fog ahhoz a felforgató tevékenységhez, amit egész élete során művelt, bármilyen kormány is legyen hatalmon.

 

1956. november 6.-án már le is tette névjegyét, melyet rádiószózatában tárt a magyar nép elé. Nem az volt számára a legfontosabb még ebben a felfordult helyzetben sem, hogy a véres küzdelemnek véget vessen, hanem az egyház követeléseivel állt elő. Visszakövetelte a nagy múltú és nagy értékű egyházi intézményeket, egyházi birtokokat. (Ebbe a követelésbe kb. egy millió hold föld tartozott, valamint az összes volt egyházi iskolák és egyéb nagy értékű intézmények.) Követelései közé tartozott a magántulajdon szentségének azonnali visszaállítása is.

 

Hat és fél millió katolikus hívei nevében követelte továbbá, a „bukott rendszer” támogatóinak felelősségre vonását. Ez egyértelműen a megtorlásra való felszólítást jelentette, az „anyaszentegyház nevében.” Ha ez bekövetkezhetett volna, igen furcsa helyzet állt volna elő. Ugyanis őszentsége nemcsak a bukott Rákosi rendszer örököseinek a felelősségre vonását értette, hanem magát Nagy Imre felelősségre vonását is, amit egyházi vonalon ő is kilátásba helyezett. Ez annyit jelent, hogy a Rákosi rendszerhez lojalitást tanúsított személyektől megtakarítsa egyházát. Ehhez már november 2.-án hozzá is kezdett. Megbeszélésre hívta az egyház nagyjait, Grősz József érseket, Shvoy Lajos székesfehérvári és Péteri József váci püspököt. A megbeszélés után azonnal kiadta a parancsot az egyházmegyéknek, hogy minden békepapot haladéktalanul bocsássanak el vezető állásaikból. Ő is kitiltotta az összes békepapot a főegyházmegyéből.

 

Követelte továbbá a szovjet csapatok azonnali kivonását, nem utolsó sorban a hitoktatás szabadságának rendezését, a katolikus sajtó beindításának elvi és anyagi támogatását. Egyszóval mindenről beszélt, csak arról nem, hogy szűnjön meg a testvérharc, és mielőbb fejezzék be egymás halomra gyilkolását.

 

A Mindszenty beszéd tehát olaj volt a tűzre. Ez adott ösztönzést a Horthy rendszer híveinek a drasztikus fellépésre, a köztörvényesek, és a fasiszta elemek börtönökből való kiszabadítására, a belső imperialista erők aktivizálódására. Ezek vették át az irányító szerepet a békés tüntetőktől, és ettől a perctől a megmozdulás jellege is teljesen más irányt vett. Innentől kezdve nyugodt lelkiismerettel lehet ellenforradalomnak minősíteni az eseményt. S a rendszerváltó politika ezt a fontos momentumot rejti szándékosan véka alá, a pontos ismeretekkel nem rendelkezők szeme elől. Ha ezt nem tenné a rendszerváltás ideológiai, politikai alapjai omlanának össze.

 

Ettől kezdve világossá vált, hogy a további népirtásnak valamilyen módon véget kell vetni. Az is világosan látszott, hogy mind ez csak külső segítséggel történhet meg. A nyugat ilyen segítségben nem gondolkodott, hagyta a maga útján történni az eseményeket. Egyedül a szovjet csapatok jöhettek számításba, akiknek eleve szándékukban volt a szocialista tábor egybetartása és megvédése. A rendcsinálás tehát elkezdődött. S mit tett ebben a helyzetben a mi bíborosunk? Szövetségeseihez, az amerikai követségre menekült, hogy mentse az irháját.   

 

A követségen nem kisebb személyiséggel, mit Kovács Bélával, a volt Kisgazdapárt főtitkárával találkozott, aki szintén menedékjog megszerzése ügyében járt a követségen. Ő nem kapta meg, ezért távoznia kellett onnan. Mindszeny és az Őt kísérő Dr. Turchányi Egon részére viszont megérkezett az Eisenhower elnök által aláírt engedély. Innentől kezdve újra biztonságban érezhette magát az egyházfő. Szüksége is volt rá, mivel az érvényben lévő törvények értelmében szökött fegyencnek számított.

 

A világpolitikai helyzet alakulása miatt azonban az amerikai követségnek is kifejezetten terhes volt Mindszenty menedékjogának fenntartása. Szerettek volna mielőbb megszabadulni tőle. Ez ügyben 1971. június 25.-én a pápa követeként felkereste Zágon József prelátus, aki arra akarta rávenni a bíborost, hogy válassza inkább a külföldi emigrációt, amit a pápa személyesen fog előkészíteni a számára. Ő azonban nem állt kötélnek. A pápa és Nixon elnök levélváltása végül eredménnyel járt. Szeptember 28.-án hősünk elhagyta az amerikai követséget és Rómába utazott.

 

Kép Mindszentyt VI. Pál pápa fogadta, amiről kitörő lelkesedéssel számol be emlékirataiban. Megölelt, leemelte mellkeresztjét és lehúzta gyűrűjét, hogy azokat nekem ajándékozza. Rövid római tartózkodása során azonban nem csak a jóval és az őszinteséggel találkozott. Megtudta pl., hogy a háta mögött a Szentszék feloldotta a magyar békepapok egyházi kiközösítését, amit még Mindszenty rendelt el a Rákosi rendszerben tanúsított állammal szembeni lojalitásuk miatt. De az is fájdalmas volt számára, hogy még az olasz Osservatore Romano is úgy kommentálta Magyarországról való távozását, hogy ezzel elhárult az egyház és az állam közötti jó viszony kialakulásának a lehetősége. Vagyis most szembesült vele, hogy eddig ennek Ő volt a kerékkötője.

 

Szeptember 30.-án – korábbi szándékai szerint – elindult Bécsbe. Valójában az volt a bíboros szándéka, hogy itt telepedjen le, (közel szeretett hazájához) és Ő lehessen a külföldi emigrációban élő, mintegy másfél milliónyi magyar katolikus egyházfője. Ezt a kérését azonban a Vatikán nem teljesítette, mivel ez elrontotta volna a Mindszenty távozása után kialakulóban lévő diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal.

 

Bécsi emigrációját felhasználta arra, hogy szétnézzen a világban, és amerre járt kifejtse a Rákosi, majd a Kádár rendszer elleni nemzetközi propaganda hadjáratát. Először körbejárta Európát, ezt követően járt Kanadában, az USA-ban, Dél-afrikában is. Ezek a körutak nem keltettek jó visszhangot országunkban, de a többi Kelet-európai országokban sem. A bíboros személye egyre terhesebbé vált a Vatikán számára is, mivel minden beszéde és cselekedete egy-egy rózsaszínű sztaniolba csomagolt anarchista, lázító propaganda volt.

 

Minden ilyen alkalommal magát a pápa személyét is roppant kellemetlen helyzetbe hozta. A Szentatya is csak most szembesült azzal a ténnyel, hogy valójában kit is vett a pártfogása alá. Rómába érkezésekor még azt közölte vele, hogy Te vagy és maradsz az esztergomi érsek és Magyarország prímása. Azonban két év is elegendő volt ahhoz, hogy ezt az elhamarkodott ígéretét megszegje és 1973. november 1.-én érseki tisztségéből való lemondásra szólítsa fel. A vatikáni levél elolvasása után valóságos düh lett úrrá Mindszentyn, minek következtében már december 8.-án meg is írta válasz levelét az egyházfőnek. Mindenféle rafinált, körmönfont indokokat hozott fel arra, hogy ez a döntés milyen károkat fog okozni a honi és a külföldi magyarság részére. De még egy óvatos személyeskedő gondolatot sem átallott megfogalmazni válasz levelében. Felhívom a szentatya figyelmét tarra is, hogy lemondásom, személye elleni támadásokat is indíthatna el. Ez a mondata – ismerve a diplomácia nyelvezetét- még zsarolásnak is felfogható.

 

A pápa azonban felvette vele szemben a kesztyűt. Már december 18.-án postára is került az elbocsátó szép üzenet. Vatikáni diplomáciai nyelven fogalmazva a következők álltak a pápai levélben. Az esztergomi érseki széket megüresedettnek nyilvánítom. Ez magyarul annyit jelent, hogy ki vagy rúgva! De a mi renitensünket nem olyan fából faragták, hogy holmi vatikáni levelecskére megszeppenjen.

                  

1974. január 7.-re újra kész volt a válasszal, melyben udvarias és finomkodó hangnemben, de egyértelmű tartalommal ismét felhívta a Szentatya figyelmét azokra a fel nem mérhető károkra, amelyek az Ő elbocsátása révén fognak keletkezni. Végül arra kérte a pápát, hogy intézkedését helyezze hatályon kívül. Azonban ekkorra már minden pohár betelt. A Szentatya előtt sem lebegett más, minthogy minél előbb megszabadulni ettől az erőszakos embertől. Ezért már február 5.-én Nyilvánosságra is hozták a Szentszék felmentő határozatát. E felmentő határozatot aztán a különböző sajtóorgánumok különböző képpen publikáták. A publikációk sokféleségét is meglovagolva Mindszenty, tisztázni akarta a közvélemény előtt, is hogy ügyében VI. Pál pápa mennyire igazságtalanul járt el. Tisztázni akarta azt is, hogy nem Ő mondott le sem esztergomi érseki székéről, sem prímási méltóságáról. A döntés felelőssége kizárólag a Szentszéket terheli, adta hírül a világ számára ez a minden hájjal megkent egyházi méltóság. Hát ilyen ember volt Mindszenty.

 

Most, hogy megismerhettük -e különös, ellentmondásos személyiséget, közelebb hozott bennünket az 1956-os eseményekben játszott szerepének jobb megértéséhez is. Láthattuk, hogy benne genetikailag is kódolva volt az örökös szembenállás, az egoizmus, a radikalizmus, a hatalomittasság. S ezek a jellemzők inkább illenek egy jobboldali, szélsőséges, radikális politikushoz, mint egyházi méltósághoz. Egyedül a monarchia volt számára az elfogadható államforma, s emiatt élesen fordult szembe minden más, még a jobboldali politikát képviselő társadalmi berendezkedésekkel is. Neki nem tetszett a Károlyi kormány, nem tetszett a Tanácsköztársaság, de ugyanígy állt Szálasival, majd a Rákosi és később a Kádár kormánnyal is.

 

Ez a magatartás késztette az elhíresült 56-os szerepvállalására is. Eltökélt szándéka volt, a magyarországi királyság helyreállítása, melynek idejét eljöttnek vélte az 56-os események kapcsán. Ezért meg is tett mindent. Még azt is, hogy az országban zűrzavar következhessen be, mely kiváló körülménynek látszott tervének alattomos végrehajtásához. Már elő is készítette Habsburg Ottó koronázási ceremóniáját, amit beszédében nyílván nem említhetett, mert akkor a jó szándékkal felvonult tömeg azonnal rájött volna, hogy mire megy ki a játék. Egy ilyen változást azonnal visszautasítottak volna, mivel még a kapitalizmust is elutasították, nemhogy a monarchia visszatérését. Azonban Mindszenty túlságosan is jól érzékelte a felvonuló tömeg eredeti szándékát, a szocializmus megreformálására való törekvését, ezért taktikázott úgy, hogy a tömegek félrevezetésével többet ér el, mint a valóságos szándék feltárásával. A szándék azonban más fajta indulatokat váltott ki. A csőcselék kezébe adta az irányító szerepet, és népirtássá fajultak a dolgok. Így a Nagy Imre féle tétovaság, határozatlanság és a Mindszenty féle tömeghisztéria-keltés összetalálkozott az utcán, ami népirtásban nyilvánult meg. Ezért magáért a lincshangulat kialakulásáért, a tüntetésnek ellenforradalomba való torkollásáért a felelősség elsősorban ezt a két embert terheli. (A következő részben az ellenforradalomban résztvevő olyan személyekről lesz szó, akik nem játszottak meghatározó szerepet az események alakulásában, mégis sokat ártottak a magyar népnek, hozzájárultak az utcai lincselések kialakulásához, a káosz kiszélesedéséhez.)

                                 

                                                                        Mihály János

 

           

          

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

jpetik@freemail.hu

(Petik János, 2009.03.04 06:06)

Kedves Mihály elvtárs!
Gratulálok a fenti tanulmányodhoz. Egy dolgot azonban tisztázni kellene (legelább is számomra). Én úgy tudom, hogy a büntetésvégrehajtási intézetekből nem Mindszenty "hatalomra" kerülése után, vagyis november elején, hanem valamikor október 27-e táján került sor. Ez felveti a kérdést, hogy így, "hatalom" híján "hősünk" egyáltalán intézkedhetett-e a kiszabadításokról.
Tisztelettel
Petik János